Felelőtlen fegyőr?

Vajon igazából ki is a felelős azért, hogy egy fegyőr, akit az őrzött rab lefegyverez, nem jelenti, hogy az elvett pisztolyban már nincs egyetlen lőszer sem. Nem jelenti azt az első pillanatban, hogy a bűnöző, egy alkalmatlan eszközzel tart sakkban másokat, akik közben abban a hitben vannak, hogy utolsó perceiket élik ebben a ronda világban.

Talán teljesen másképp alakulhatott volna az egész történet, ha van annyi bátorsága annak az embernek, hogy megszólaljon. Nem volt, és ennek következményeképp egy sor emberi trauma következett be. Egy kolléga is megsérült, aki talán egyetlen jól irányzott ütéssel, leteríthette volna a gazembert.

Mire gondolok?

Egykoron, amikor még nagyon fiatal nyomozó voltam, egy rendkívül súlyos bűncselekmény elkövetőinek felkutatása és elfogása előtt – mivel remény volt erre – személyesen Bodrácska János, aki akkor még nem volt főkapitány, tartott eligazítást. Ott ültünk a nagyteremben, és hallgattuk azt, amit most nagy vonalakban közreadok:

„Két gazembert kell elfogni, akik súlyos veszélyt jelentenek a KÖZRENDRE és a KÖZBIZTONSÁGRA.

Mindenki ismeri magát az alapügyet. Sokan ismerik már személyesen a két elkövetőt, tudjuk róluk, hogy mindenre elszánt bűnözők, akik nem riadnak vissza attól sem, hogy a rendőrre kezet, vagy fegyvert emeljenek.

Felhívom mindenkinek a figyelmét arra, hogy az intézkedés során egymásra fokozott mértékben figyeljenek! Biztosítsák azt, hogy az elfogásra és ártalmatlanná tételhez kijelölt kollégák élete, testi épsége, ne kerüljön veszélybe.

Tudniuk kell, hogy ha közülünk valaki megsérül, vagy más baj éri, a családot nekem kell értesíteni, és azt könnyek nélkül megtenni nagyon nehéz. Csak Önökön, egyedül Önökön múlik, hogy az elfogás mennyire lesz biztonságos. Tudniuk kell, hogy NEKEM többet ér a munkatársam, kollégám egyetlen haja szála, mint a mocskos bűnöző testi épsége, vagy akár az élete is. Ez egy harc, amiből csak nekünk szabad kikerülni GYŐZTESEN.”

Ez minden fegyveres helyzetben irányadó

Igen, ez az eligazítás – egész pályafutásom alatt előttem volt, és ez volt számomra az irányadó, minden akció elkezdésekor, az eligazításokon való részvételkor… Talán ez is közrejátszott abban, hogy amíg a játékban részt vehettem, egyetlen munkatársam sem sérült meg.

Itt teszem fel a kérdést, hogy amikor a különösen veszélyes bűnözőt a bíróságra kísérték – az előírások szerint megbilincselve – előtte milyen eligazítást kaphattak a fegyőrök?!

Beszélt-e, nekik a parancsnok arról, hogy felelősségteljes munkát végeznek, vagy csak egy úgynevezett rutinfeladatot hajtanak végre?! A rutin, egy idő után, automatikus magatartást gerjeszt. Mennek a dolgok a maguk útján, hiszen ezerszer megcsináltuk, és soha nem történt semmi.

Aztán bekövetkezik az, ami minden fegyveres rémálma…
LEFEGYVERZIK!

Ritkán, de előfordul. Ellene nincs mit tenni! Nem látunk bele a gazemberek fejébe, legfeljebb felkészülünk egy esetleges támadásra. Főleg akkor, ha ketten, vagy hárman is vagyunk.

Előre tudnunk kell, hogy egy ilyen rendkívüli esetben, kinek mi a feladata, hogyan hárítsuk el KÖZÖSEN a támadást. Jelen esetben is feltételezem, legalább két fegyveres őr teljesített szolgálatot.

Ha ez így volt, akkor már lehet gondolkodni, hogy mi nem történt szabályosan? Miért jöhetett létre ez a támadás, és miért tudta szinte akadály nélkül a fegyvert megszerezni a kísért személy? De ez már nem az én feladatom…

Dulakodás közben a fegyverből kiesett a TÖLTÖTT TÁR

Így lényegében egy tüzelésre alkalmatlan eszköz volt a bűnöző birtokában. A fegyőr, mint aki jól végezte a dolgát, zsebre vágta a tele tárat, és hallgatott mint szar a fűben.

Gyávasága, lehetőséget biztosított arra a gazembernek, hogy túszt ejtsen, majd később autókat raboljon, másokat is életveszélyesen megfenyegetve meneküljön…

HA TUDJÁK a kollégák, hogy az emberölésre már nem alkalmas a lőfegyver, akkor talán már az első túsz is úgy nyakon veri, hogy azonnal több lett volna a szeme, mint foga.

Az épületből sem juthatott volna ki, néhány jól irányzott pofon, vagy rúgás nélkül – és kezére visszakerült volna a bilincs – mielőtt még a lábát az utcára tehette volna. A többiről már ne is szóljunk.

Mit is mondhatnék ennek az ISMERETLEN kollégának?

Továbbra is alkalmasnak érzi magát arra, hogy egy ilyen komoly, mások életét is védő munkára alkalmas? Ha nem a parancsnokok, akkor saját magának kellene eldöntenie, hogy marad a pályán, és szemlesütve jár egykori munkatársai között, vagy vált és a civil életben próbál szerencsét.

Talán ott jobban megállná a helyét. Az biztos, hogy VELE SOHA nem mennék közös szolgálatba. Gondolom, mások sem nagyon bíznak benne – ezek után.

Nagyon sokan most, felkapják a fejüket és azt kérdezik. A cikk írója, vajon hogyan viselkedett volna egy hasonló élethelyzetben? Tudja-e, hogy ez a szolgálat mivel jár? Volt a kezében valamikor is fegyver, vagy csak a szája jár?

Sajnos tudom.

Harmincegy évnyi fegyveres szolgálat van mögöttem. Végigjártam a ranglétrát, sok mindent láttam, tapasztaltam. Magam is használtam fegyvert egy kettős emberölés helyszínén – ahol parancsnok voltam. Arra már nem volt idő, hogy eligazítást tartsak, ezért döntenem kellett. Kiadtam egy parancsot, és az akciót magam kezdtem el.

Akik még emlékeznek a Szabolcs u. 11 ben történtekre, egykori kollégák és az ott lakók, azok tudják. Krízis helyzetben csak HATÁROZOTTAN lehet intézkedni és az utasításokat végrehajtani. Egyik kollégám annyira felizgult, hogy még akkor is tüzelt, amikor arra szükség már szükség nem volt. Majdnem az ÉLETEMBE került.

Nem bántani akartam a kollégát, de nem tudtam szó nélkül hagyni a történteket, el kellett mondjam a véleményemet.

Sok évtizede több napon át tart a születésnapom. Azóta az emberség, a becsület és a vidámság a legfontosabb az életemben.
Bejegyzések 148

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Kapcsolódó

Kezdje el beírni amit keres, majd nyomja meg az enter gombot a kereséshez. Törlés: ESC.

Vissza az elejére