Karácsonyi emlékek

Öreg vagyok, és fáradt. Sajognak a csontjaim, az ízületeim már nem úgy mozognak, mint egykoron. Kínoz a reuma és gyötör a sors is. Nem érzem jól magam. Volt időszak, amikor igazán boldog voltam, ma már az csak emlék, a múltból…

Túl, a hetvenkettedik életéven törnek elő az emlékek. Álmaimban érzem a KARÁCSONY illatát, melegét, a családi szeretetet. Ma már ilyesmi szinte meg sem fordul a fejemben.

Nincs már bennem az ajándékozási láz, kinek mit adjak, hogy örüljön is, akit megajándékozok. Nem adok, és nem is kapok senkitől semmit, és ez így van rendjén. Már nincs sütemény illat sem, – nem sütünk.

Látogatás a múltba

A napokban KŐBÁNYÁN és a Ferencvárosban jártam, és akaratlanul is kóboroltam egy kicsit, és bejártam régi lakhelyeim környékének egy részét. Emlékeztem, amire tudtam. Már az emlékek is elmosódnak, olyan régen volt az a gyermekkor.

Bihari út. Már az sem a régi. A nyolc szám, ahol akkoriban laktunk, eltűnt a föld színéről, valami erőmű, vagy hasonló ipari épület van a helyén. Emlékszem a második épületben laktunk, fent a második emeleten. Szomszédunk a TÖRÖKÉK voltak, ahol szintén volt egy fiú, nálam valamivel idősebb. Volt egy kislány is, de ő sokkal később született, az Ilonka.

Török Laci később, az MTK – ban focizott, tán még válogatott is lett néhány alkalommal. Vele már később nem találkoztam, csak az édesapjával, és anyjával, valamint Ilonkával. Ők is a József Attila lakótelepen laktak, az egyik nyolcemeletes házban.

Török bácsi egy alkalommal májusfát készített egy nyárfából, és az ágait, KŐBÁNYAI SÖRREL, meg szép színes szalagokkal díszítette.

A PALA iskola sincs meg ott, a 12 számú házak közötti területen. A régi amerikai típusú fél köríves folyosó még látható, de ismerős embert nem fedezek fel a környéken sem.

Elgurultam a HÖLGY utcába is, megnéztem a régi házat, ahol 1956 eseményeit átéltük. Az óvóhely kis vasablakai még megvannak. Nézegettem a névtáblákat, de ismerőst nem láttam. A kapu zárva volt, nem tudtam az udvarra bemenni, ezért aztán csak úgy emlékeztem.

Arcokat láttam magam előtt.

Időseket, és fiatalokat. Jöttek elő a történetek a múltból, beszélgetések jutottak eszembe, amikre már több évtizede még csak nem is gondoltam. Érdekes ez a világmindenség. Benne vagyunk, és mégis kívül, mert az események irányítanak, mi pedig csak sodródunk benne.

Emlékszem KARÁCSONYKOR a ház lakói az udvar közepén álló nagy fenyőfát, mindig feldíszítették. Mi gyerekek pedig színes papírból készítettünk rá láncot, csillagokat, vágtunk ki bárányokat, és még sok minden mást.

Kaptunk ajándékokat is – névre szólóan. Nem voltak ezek olyan értékes tárgyak, inkább csak jelképnek mondanánk ma már, de mi akkor, izgalommal bontogattuk a kis színes csomagokat.

A felnőttek pedig sütötték a kalácsot, és abból került a fa alá annyi, hogy mindenkinek jutott belőle. Mi, ott ültünk, vagy álltunk, és majszoltuk a finomságokat. Énekeltünk is, mert illett. Jött a verklis bácsi, és szólt a zene is. Mindig ugyanaz.

„A kíváncsi kacsa, este félkilenckor hajnal tájt…”

Kaptunk virgácsot is, mert megérdemeltük, de mindig volt rajta szaloncukorka. Tudtuk, hogy nincs harag mögötte, hiszen szeretettel készültek a kis csomagok.

Este, amikor a család együtt volt, szólt a csengő, és megérkezett JÉZUSKA. Volt szép fenyőfánk feldíszítve, és alatta az ajándék, ami szinte mindig ruhácska, vagy cipőcske volt.

A sütemény illata betöltötte a lakást, és boldogan, fáradtan aludtunk el, mert ilyenkor, esti mese is volt. Aztán, eljött az idő, amikor megtudtam, hogy nem a nyuszi hozza az ajándékot, nem a MIKULÁS látogat meg, és nem a Jézuska ajándékozza a ruhácskákat, már nem volt olyan nagyon érdekes a dolog. A kisebbeknek viszont igen. Én beléphettem azok közé, akik a kicsiknek szervezték a meglepetést.

JÓZSEF ATTILA lakótelep.

Elmegyek a házunk előtt, és felnézek az egykori lakásunk ablakára. Már régen mások élnek ott, de lelki szemeim előtt elvonulnak azok, akikkel együtt élveztem az ünnep örömeit. Nincs már köztünk két testvérem, és a szülők sem. Érzem a túrós bejgli illatát, ízét, amit a Mamácska nekem sütött, mert azt nagyon szerettem.

Kapor, mazsola és egy kevéske citrom. Isteni ízek voltak. A fenyőfa, mindig a plafonig ért, és mindig tömve volt ajándékkal az alja. Igaz, akkor is csak ruha és cipő volt, de az mindig kellett.

Éjszakai mise az Üllői úti templomban, majd amikor már nagyobbak voltunk, egy kis házibuli a haverokkal, bambival, később nagy titokban almaborral.

A ház előtt, már nincs meg az a pad, ahol a Mamácska és más asszonyok nap közben beszélgetni szoktak. A régi lakók közül is csak keveset ismertem fel. Nem szóltam, egyedül szerettem volna emlékezni. Már fütyülni sem tudom, hogy FEL TORREÁDOR, ÖLD MEG A BIKÁT, ami a jelünk volt.

Nem tudom hogyan és miért történik, de ott ülök az autómban a házunk előtt, és ismét érzem a régi illatokat, hallom a hangokat – ott belül. Olyan régen volt…

Aztán jött a katonaság, majd a házasság, a saját család, a babahangok, illatok, a közös emlékek a fa alatt. Asszonykám, sütött főzött, és mindig annyit, hogy mindenkinek jusson. Jöttek az unokák, és a fa alatt ismét ott voltak a csillogó szemű kicsik, a kíváncsi nagyok, és mi, a VÉNEK, akik mindent megtettek azért, hogy nekik jó legyen.

Sok – sok év telt el ismét.

Mára már az unokák is nagyok, házasok, és vannak dédunokák is. A sors szomorú fintora, hogy nagyvilágban szóródott szét a család, Afrikától, Kanadáig. A kis unokák ma már komoly felnőttek, a saját kis családjuk boldogságáért harcolnak, küzdenek.

Nekünk, akik itthon maradtak, maradt a harc a sajátjaink ellen, akik mindent megtesznek azért, hogy az idősek sorsát megkeserítsék. Már nem kapunk igazi, teljes orvosi ellátást, ha betegek vagyunk, csak magunkra számíthatunk.

Ellopják a nyugdíjat, emelik a gyógyszerek árát. Ilyenkor KARÁCSONY táján már csak morzsák kerülnek az ünnepi asztalra. Igaz, többre, nem is igen van szükség. Süt a pék, az ismerős barát, süteményünk lesz. Főzök magam, mert megtanultam, a szükség rávitt. Lesz ünnepi ebéd, és tudom, hogy este, amikor a gyertyagyújtásra kerül a sor, lélekben megint együtt lesz a kis családom.

Számítógépen át találkozunk…

Bekapcsolom a számítógépet, és ha működik, akkor láthatom is őket, mert a technika csodája már csak ilyen. Aztán leoltjuk a villanyokat, és álmodunk.

Már nem merjük elmondani egymásnak, hogy mit, mert az könnyet csalna a szemekbe, azt pedig nem szeretnénk. Közös a bánat, közös a fájdalom, de ezt, egyedül kell megélni, ha tetszik, ha nem.

Most még KETTECSKÉNT ülünk a fenyőfa mellé, és az ünnepi asztalról. De betegek vagyunk.

Csak a remény az, amiben hiszünk, hogy talán jövőre is így lesz. Ha nem, akkor nem tudom, mi következik, csak azt, hogy az ÉLET MEGY TOVÁBB a maga útján. Kinek örömmel, kinek bánattal, de megállás nem lesz.

Kedves Barátaim, Olvasóim!

Kérem, nézzétek el, hogy egy kicsit érzékenyebb vagyok, mint máskor. Ez, a korral is jár, és az emlékek, érdekes módon frissülnek, a ma történtek pedig feledésbe merülnek…

Mindenkinek Áldott, Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!

Sok évtizede több napon át tart a születésnapom. Azóta az emberség, a becsület és a vidámság a legfontosabb az életemben.
Bejegyzések 148

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Kapcsolódó

Kezdje el beírni amit keres, majd nyomja meg az enter gombot a kereséshez. Törlés: ESC.

Vissza az elejére