Tábori lelkész lettem…!

A történet 1996. ban kezdődött. Ötven évesen továbbtanulásra szántam el magam. Jelentkeztem, és felvételt nyertem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog és Államtudományi karára. Öreg diákként bizonyítani akartam, elsősorban magamnak, hogy van még bennem szufla.

Minden szabad időmet tanulásnak szenteltem. Mint minden első évesnek, a római jog a vízválasztó. Én is erre készültem elsősorban.

Másodlagosan az egyházi jogokkal volt gondom, hiszen egész életemben ateista voltam, és az is maradtam. A Katolikus Egyház Jogát az első és második évben nagyon szigorúan adják le, és abból is szigorlati vizsgák voltak. Ez a két tantárgy minden erőmet lekötötte, hiszen a napi munka mellett kellett időt szakítani a tanulásra is. Szombatjaimat az egyetem padjaiban töltöttem. Szabad időm nagyon kevés volt. Nagyon sokszor előfordult, hogy tankönyvvel a kezemben ültem be a borozóba.

Egy – egy pohár bor mellett tanulgattam, közben beszélgettem is. A törzsvendégek között vannak jogászok, orvosok, az élet minden területéről, akikkel mindig mindenről beszélgetni lehet. Így aztán nem egy esetben pia mellett kaptam kiegészítő oktatást, vagy éppen kérdezték ki a már megtanult anyagot. Az első félévben római jogból közepesre, a második félévben jó eredménnyel tettem le a szigorlati vizsgát. Közben készültem az egyházi jogra is. Barátaim – akik tudták, hogy mennyi energia kell a római jogi szigorlathoz – az eredményemnek őszintén örültek.

Egy idő után azt vettem észre, hogy mögöttem suttogni kezdenek, valamit titkolnak. Próbáltam különböző utakon megtudni, hogy mi állhat a dolog mögött. Az emberek csak somolyogtak, bólogattak, mint aki mindent tud, de szólni nem akar. Engem pedig a guta majd megütött, mert arra gondoltam, hogy valakit megbántottam, megsértettem, vagy valami olyan terjedhetett el rólam, amiről nekem fogalmam nem lehet. Aztán egyszer megtört a jég.

  • Ugye meghívsz az ünnepségre? – kérdezte valamelyikük.

Nagyon hülyén nézhettem, mert a válaszpofa sem volt különb.

  • Miért titkolod, hogy pap leszel?

Csak néztem mint hülye gyerek a másodfokú egyenletre. Semmiről, semmit nem tudtam, Én egyházi jogból készültem vizsgázni. Aztán a trabantos – Gyula bácsi – magához szólított.

  • Tudod, azt kezdtem elhinteni, hogy lelkipásztori vizsgád lesz. Azt terveztük, hogy a felszentelésedkor mindannyian elmegyünk, és jót röhögünk azon, amikor Te a földön hason fekve, kezeidet széttárva mondod a szövegedet. Képzeld, ezek mind elhitték, hogy ténylegesen pap leszel.

Most aztán nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Gyula nagy tréfamester, de arra még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ennyi embert, ekkora marhasággal játszi könnyedséggel így át tudott verni. A balhé akkor balhé, ha azt jól meg lehet csinálni. Egy kicsit morfondíroztam azon, hogy beszálljak, vagy ne, de aztán győzött a hülyeség.

Szép lassan, egyenként közelítettem meg a „madarakat”. Igyekeztem úgy irányítani a beszélgetést, hogy nyilatkozni tudjanak a felek egy valamilyen későbbi időpontra. A tervet úgy építettük fel, hogy az hihetőnek tűnjön. Szerencsére Gyula az embereket már megdolgozta, így már hihető volt, amikor egyenként megkezdtem a beetetést.

Szép lassan a baráti kör minden tagját értesítettem arról, hogy május 20.án délelőtt 10 órakor diakónus tábori lelkésszé avatnak a Lehel téri nagytemplomban. Ebből az alkalomból barátaimat tisztelettel meghívtam az ünnepségre, majd az azt követő díszebédre, melyet a Reitter Ferenc utcában lévő „Paprika Csárdában” fogunk elfogyasztani.

Az ünnepi ebéden résztvevőket, külön mikrobusz viszi a Lehel tértől az étteremig, és 16 óra körüli időben vissza a Hegedűs Gyula utcába. A mikrobuszt egy apáca fogja vezetni, erről lehet majd tudni, hogy ez a jármű szállítja a baráti kört.

Természetes dolog volt, hogy a meg nem hívottak is kíváncsiak voltak, hiszen tábori lelkész avatást még nem láttak. Az ismerősök között ugyan van kiugrott pap, egykori partizán, munkásőr, rendőr, katonatiszt, de rendőrből avanzsált tábori lelkészről még senki nem hallott. Gyula, mint bennfentes, természetesen oltogatta a palikat, mindenféle marhasággal, amit úgy bevettek, mint kacsa a nokedlit. Volt olyan szöveg is, amiről Én nem tudtam, de amikor kérdeztek, sokat sejtetően csak annyit mondtam, – kérdezzétek a trabantost, Én nem szeretnék szerénytelennek látszani. Ezzel aztán minden gyanújuk alaposan eloszlott.

Május 20.án a nagy napon mint rendesen ekkor is kötelező futam a piacra volt megjelölve nejem által, ugyanis ott friss kenyeret lehet kapni. Ez a vásárlás kissé tovább tartott. A Lehel úton megálltam a Rampa vendéglő közelében. Onnan igen jó rálátás volt a templom bejáratára. 10 óra előtt egymás után jelentek meg a borozóbeli figurák. Kiöltözve, sötét öltöny, nyakkendő – borotvált arc. Bementek, kijöttek, tébláboltak. Keresték a tábori lelkészi avatási szertartást, amiről egyébként természetesen senki sem tudott.

Egy jó óra múlva aztán a csapat lógó orral hazament.

A balhé már aznap este megkezdődött. Gyula, gyönyörű ünnepségről adott hírt, mélyen fel volt háborodva, hogy azon a baráti kör nem vett részt. Természetesen, amikor arra került a sor, hogy hol volt az ünnepség, faarccal közölte, hogy a Béke téren, a nagytemplomban.

Néhány nap múlva, mikor lementem a borozóba, már nyugodtan megjátszhattam a felháborodást.

  • Ilyen barátoktól mentsen meg mindenkit a mindenható, akiket ha jó szívvel meghívnak egy ünnepségre, nem jönnek el, sőt még arra sem méltatják az embert, hogy erről időben értesítenék. Felháborító, hogy kifizettem a gépkocsit, 25 személyre többfogásos ebédet, és csak a Gyula bácsi jött el egyedül, aki ráadásul még mozgássérült is. Szégyelljétek magatokat!

Volt sűrű bocsánatkérés, aztán végül tisztáztuk, hogy program váltás történt, sajnos erről Gyula bácsi elfelejtette a társaságot értesíteni.

Egyre jobban elterjedt, hogy nem csak rendőr, de tábori lelkész is vagyok. Hírek terjedtek arról, hogy feladataim közé tartozik az őrizetesek „gyóntatása, lelki vigasztalása is” Erről megint nem tudtam semmit, ugyanis a vizsgák miatt alaposan el voltam foglalva, a baráti körbe nagyon kevés időt töltöttem. Amikorra vége volt a vizsga időszaknak, a zsiványok közt is elterjedt a lelkészi tevékenységről szóló mende – monda.

Egy alkalommal Mária Nosztrán a börtönben jártam, szolgálati üggyel kapcsolatban. A parancsnok helyettessel ballagtunk az épületben, amikor az egyik elítélt rám köszönt. Meglepő módon lelkész úrnak szólított. A meglepetéstől alig tudtam válaszolni. Ugyanis ez az ember nem más volt, mint az, aki az élettársát vasalóval többször fejbe vágta, majd mivel az asszony a veszekedést ezután sem hagyta abba, a vasalózsinórral jól megfojtotta. Ezt az embert csak látásból ismertem, annyit tudtam róla, hogy a Pocakos zöldségesnél dolgozott. Még köszönő viszonyban sem voltunk. Ő pedig már tudott, vagy hallott a „kinevezésemről”.

Közel egy évig bolondítottuk a csapatot, míg egyenként aztán szépen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy az egész csak egy nagy átverés volt. Az „atya” jelző, azonban úgy látszik rajtam maradt.

Az egyetemi tanulmányaimat négy és félév után abbahagytam. Ehhez egy idegi összeroppanás jelentősen hozzájárult. Sokan mondják, azt a fél évet le kellene küzdeni…

Ehhez már nem érzek erőt. Nyugdíjas lettem, teljes jogú klubtag…

Sok évtizede több napon át tart a születésnapom. Azóta az emberség, a becsület és a vidámság a legfontosabb az életemben.
Bejegyzések 58

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kapcsolódó

Kezdje el beírni amit keres, majd nyomja meg az enter gombot a kereséshez. Törlés: ESC.

Vissza az elejére