Váratlan telefonhívás

Harminc éve nem hallottam a hangját. Este, megszólalt a telefon, és egy érdekes női hang azt kérdezte:

  • Lajoska maga az?

A szívem, akkorát dobbant, majd kiugrott a helyéről. Azonnal tudtam, hogy ki van a vonal másik végén. A jellegzetes hang, ami csak egyetlen emberre jellemző, és a megszólítás – kiütött.

Alig jutottam szóhoz. Aztán mégis csak sikerült.

  • Drága Marika! Úgy eltűnt, hiába kerestem, sehol nem találtam. Még Süle Miki sem tudott segítséget nyújtani.

Utoljára akkor beszéltünk, amikor Misi, a férje eltávozott közülünk. Ő akkor valahová vidékre költözött. Még az utolsó útjára sem tudtam elkísérni férjét, egykori barátomat.

Jó hosszan elbeszélgettünk a múltról, a jelenről, és megegyeztünk abba, hogy most már nem veszítjük el egymást. Az ismeretségünk akkoriban kezdődött, amikor még egészen kis srác voltam, olyan tízéves forma.

Nyáron. Akkoriban vált lehetségessé, hogy egyes munkahelyeken diákokat is alkalmaztak a nyári szünidőben. Jól jött az a néhány forintocska a családban – az iskolakezdéskor.

Nekem, szerencsém volt, a VIII. kerület Szigony utca 21 szám alatt lévő Jó pajtás Játék és Faáru Készítő Kisszövetkezethez irányítottak. Első munkahely egy gyermek számára ijesztőnek tűnik, vagy tűnhet, és is megilletődött voltam.

Az adminisztrációval percek alatt el készültek az illetékesek, és máris elköszönhettem a Mamától. Maradtam a munkahelyemen.

Első feladatként meg kellett ismerkednem a területtel, a munkavédelmi szabályokkal, mit lehet, és mit nem csinálni a forgó mozgó gépek közelében. Volt egy fiatal lány és egy fiú, akik jó néhány évvel voltak idősebbek nálam, ők vettek pártfogásba. Marika és Mihály, akik igen nagy szeretettel fogadtak.

Marika humoros teremtés volt, szeretett nevetni, és az első pillanattól kezdve csak LAJOSKÁNAK hívott. Misi, későbbi férje, komolyabb volt, egyszerűen csak gyere ÖCSÉMNEK szólított. Ebédidőben meghívtak egy fagyira, a szomszéd utcában lévő presszóba – PRÁTER utca – az üvegkalitkába.

HINTALÓ BEJÁRATÓ lettem.

Komoly, felelősségteljes munka ez, mondta Hermann úr az üzemvezető. Az összeállított hintalovakat kellett elvinni a festőkhöz, majd amikor megszáradtak, a raktárban kellett leadni.

Ott a raktáros azonnal felszólított, hogy ellenőrizzem le, hogyan működik. Minden egyes darabbal mentem egy kört, élveztem a munkát. Amikor eljött a munkaidő vége, alig akartam hazamenni. Marika és Misi kísértek ki az Üllői útra, és egészen az Ecseri útig utaztunk együtt. Ők, Kispestre mentek.

A következő évben, és utána még jó néhányszor állandó melósa lettem a szövetkezetnek. Marika és Misi közben megházasodtak, hivatalosan is egy pár lettek. Közben, magam is felnőttem, de a JÓ PAJTÁS SZÖVETKEZETTEL és dolgozóival nem szakadt meg a kapcsolatom. Barátaim voltak ott, és ha arra jártam, szívesen fogadtak, és beszámoltattak mindenről, ami akkoriban velem történt.

Amikor bevonultam sorkatonának 1966 őszén, meg kellett ígérnem, hogy folyamatosan írok, és Ők is válaszolni fognak. Elküldtem az első levelet, és postafordultával már írtak is, nem is kollektíven, hanem szinte egyenként.

Eljött a katonai eskü napja, és volt nagy meglepetés, mert Misi és Marika és még mások is, Hermann úrral az élen ott voltak Kaposváron, az ünnepségen. Hoztak csomagot is, nagyon meg voltam lepődve.

Leszerelés után első utam hozzájuk vezetett. Ajánlottak állást, lehettem volna gépkocsivezető, vagy asztalos, de én, valami másra vágytam. Nem bánták, ment tovább az élet, és a barátság ott folytatódott, ahol egykoron a bevonulásom miatt félbeszakadt. Örültünk egymásnak. Aztán, amikor megkaptam a szolgálati lakásomat 1972 őszén, a volt kollégák készítettek asztalt, ágyakat a két gyermekemnek, egyéb bútorokat.

Később, amikor a CÉG átalakult és REKLÁM – DEKOR lett a neve, barátaim sorra kötötték be pályázataimat, munkatársaim szakdolgozatait – akikből mára már ismert orvos, jogász, pénzügyi szakember lett. Egyikük, egészen az államtitkári rangig vitte. Teljesen természetes, hogy a barátságok öröklődtek, míg sokan végleg el nem távoztak közülünk.

Nagyon szerettem Bajcsí Józsi bácsit, aki egy végtelenül jó humorú ember volt. Szeretett nevetni, kacagni, jó történeteket hallgatni. Nusi nénit – Karánét, akit azzal tudtam felcukkolni, hogy ha az anyósom lesz, nem lesz ideje a morgásra, annyi unokát akasztok a nyakába. Volt, hogy fél délelőtt zargatott, menekülnöm kellett előle…

Márity János is eltűnt – már nagyon régen nem tudok róla semmit. A rendszerváltáskor a Szociáldemokrata Párt aktivistája volt. Egy alkalommal, amikor már Kispesten dolgoztam, egy TV riport után felhívott. Találkoztunk néhányszor, aztán ismét elveszítettük egymást.

HARMINC év után, ez a telefon meglepett.

Voltunk egymás közelében többször is, amikor Tatárszentgyörgyön jártam – ahol Marika lakik és él. Gépkocsimmal szinte a lakóháza előtt parkoltam kollégáimmal, barátaimmal és nem találkoztunk.

A temetés napján – amikor Csorba Robikát és Édesapját temettük – kint volt a temetőben. Valahol, ott ment el előttem, vagy mellettem és nem láttuk egymást. Aztán egy megemlékezéskor, szintén a lakóháza közelében parkoltam, de akkor, nem mert megszólítani. Nem volt biztos a dolgában, személyemben. Mára meghíztam, megöregedtem, alaposan megváltoztam. Szakáll és bajusz bizony meg a sok ősz hajszál – már nem fiatalít.

Most, a régi feljegyzéseit nézegette és megtalálta az egykori lakcímemet és a régi telefonszámomat. Próba szerencse – mondta és tárcsázott. Így találtunk egymásra ismét – régi barátok.

Ez volt a 2019. év első öröme, amit ember okozott lelkemnek! Csodálatos érzés tudni, hogy bár az élet elsodort egymástól, egy telefon segítségével, no meg az emlékezéssel mennyi örömet tudunk még mindig szerezni embertársunknak.

Egykoron, Marika és Misi, két fiatal szép emberpár volt, hozzám képest komolyak. Mégis szakítottak időt egy kis srácra, és ebből, egy életre szóló barátság lett. Ma már nyugdíjasok vagyunk egy jó ideje. Magam, 18 éve.

Marika ott él továbbra is Tatárszentgyörgyön egy kis házikóban, ahol a régi munkatársak közül még vannak, akik felkeresik, nyaranta egy kis időt eltöltenek együtt a kertben.

Minket is meghívott. Ha az életünk úgy alakul, akkor már a nyáron ott töltünk vagy két hetet, és beszélgetünk reggeltől – estig. Nejem is ismeri Marikát, kedvelték egymást mindig.

  • Majd én felerősítem Ilikét – mondta – Jót fog tenni neki a friss vidéki levegő, a csend, a béke és nyugalom…

Csak egy telefonbeszélgetés volt, és mennyi, de mennyi emlék szabadult fel ezen az estén!

Emberi kapcsolatok indulnak újra egy olyan világban, ahol megszakadnak a barátságok azért, mert egyik fél szőke és fehér bőrű, a máik meg barna és fekete hajú. Mások azért válnak szét, mert nem azonos a világnézetük, és gyűlölködni jobban szeretnek, mint a másikat megbecsülni…

Ha valaki, a régi ismerősök, dolgozók közül olvassa ezt a néhány sort, emlékezik még rám, és szeretné a régi barátságot feleleveníteni, vagy beszélgetni a közös múltról, kérem, írjon rám, és jelezze.

Marikával most már nem fogjuk csak úgy, elveszíteni egymást.

Sok évtizede több napon át tart a születésnapom. Azóta az emberség, a becsület és a vidámság a legfontosabb az életemben.
Bejegyzések 72

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kapcsolódó

Kezdje el beírni amit keres, majd nyomja meg az enter gombot a kereséshez. Törlés: ESC.

Vissza az elejére